utolsó frissítés:

Népzene archiválás és katalogizálás budapesti közintézményekben 1990 után. A Népzenei hagyomány továbbélése a III. évezred hajnalán c. konferencia, Dunaszerdahely, 2001. szeptember 13-15.


Népzene archiválás és katalogizálás budapesti közintézményekben 1990 után

Népzenei hagyomány továbbélése a III. évezred hajnalán c. konferencia

Dunaszerdahely, 2001. szeptember 13--15.

Az előadás szövege:

Elöljáróban magamról annyit, hogy 30 évvel ezelőtt kezdtem népzenét gyűjteni, 25 éve szereztem zenetudományi szakos diplomát, és a népzenekutatás mellett köteleztem el magam. Terepkutatásaim során több mint 500 óra hangfelvételt készítettem, kisebb részben táncokat is gyűjtöttem. A 90-es években pedig olyan hangszeres zenei felvételeket készítettem, amelyekkel párhuzamosan mindig video felvétel is készült a játéktechnika, a zenészek közötti vizuális kommunikáció megfigyelése érdekében. A videofelvételek olyan fontos információkat is hordoznak, amelyeket a hangfelvétel nem tud dokumentálni. Németh István mondta az imént, hogy a kotta nem tudja visszaadni a hangfelvétel bizonyos részleteit. Egy adott szinten túl, a hangfelvétel sem tud sok mindent rögzíteni abból, ami a helyszínen történik, és még ehhez hozzáteszem, hogy a mozgóképfelvétel sem tartalmaz számos olyan kutatási érdeklődésre számott tartó elemet, ami nem máshol található, mint a kutatók által "adatközlők"-nek nevezett emberek, közösségek tudatában. Nyilván a kutatás mindent szeretne megragadni, ezért hívja segítségül a technikát. Írtam egyszer erről egy tanulmányt (Pávai 1997). A hangszeres népi tánczene, a zenekari összjáték kutatása mindaddig nem volt lehetséges, amíg olyan technikai eszközök nem álltak rendelkezésre, amelyek által jól hallhatóvá vált a többszólamú hangszeres hangzás. Vikár Béla is készített 100 évvel ezelőtt fonográffal zenekari felvételt, de a hegedűn kívül a többi hangszerből alig hallszik valami. Számos hegedűs fonográffelvétel esetében is olyan gyenge a minőség, hogy a kiváló hallású Bartók kénytelen volt ilyenkor megállapítani a felvétel lejegyezhetetlenségének tényét. Az is előfordul, hogy egy korábban elfogadható minőségű fonográfhenger, pontosan a lejegyzés érdekében történő többszöri lejátszás miatt válik részleteiben  egyre kevésbé hallhatóvá.

     A mindenkori archiválás egyik feladata az, hogy a rendelkezésre álló legjobb eszközökkel rögzítse a dokumentálni kívánt folklóreseményt, a másik pedig az, hogy az így összegyűjtött adatok között könnyel el tudjunk igazodni, és utána könnyűszerrel tudjuk mások rendelkezésére bocsátani. Ennek ma legkézenfekvőbb eszköze a számítógép. Amint az előző előadásból is kiderült, az archiválás egyik elsődleges gondja a hosszútávú megőrzés biztosításának problémája, amely a népzenét és néptáncot rögzítő felvételek esetében egyaránt felmerül, ugyanakkor részben eltérő problémákat vet föl (Németh 1998; Pálfy 1992, 1998). Két fontos elv áll itt szemben, a hosszútávú megőrzés és az azonnali felhasználhatóság, amelyek között egy egészséges egyensúlyt szükséges kialakítani. Ha a tudományos és művelődési célú azonnali felhasználást preferáljuk, a felvételek idővel lejátszhatatlanokká válnak, s ezáltal a későbbi generációkat fosztjuk meg az újrahallgatás, tanulmányozás, oktatási vagy közművelődési felhasználás lehetőségétől. Ha viszont kizárólag a minél hossszabb távú megőrzést tartjuk szem előtt, a jelenkori népzene iránti érdeklődés kialakítása és szélesítése szenved csorbát, amelynek folytonosságára ugyancsak szükség van ahhoz, hogy a több száz évig fennmaradó felvételek iránt több száz év múlva is meglegyen a megfelelő társadalmi érdeklődés.

     A kilencvenes években a CD-re írás bizonyult az egyik áthidaló módszernek. Ugyan a CD élettartama nincs kipróbálva száz évre, de Vikár, Bartók, Kodály és követőik gyűjtései idején a fonográfhenger időtállósága sem volt megtapasztalható, s lehet, hogy annak idején úgy is gondolták, hogy a henger nem fog száz évet megérni, minél hamarább le kell tehát jegyezni róla a dallamokat, s ezzel a hosszútávú megőrzés megvalósul, ha nem is hangzó formában. Ma már kézbe vehetünk több mint száz éves fonográfhengereket is, amelyek optimális tárolási körülmények között majdnem a száz évvel korábbi állapotban megőrződhettek volna, hiszen mágneses veszteségnek nincsenek kitéve. Minőségük nagyfokú romlása (a hanyag tárolásból adódó porosodást, penészesedést, fizikai sérülést nem számítva) pontosan a többszöri lejátszást igénylő lejegyzéseknek tudható be.

     A Néprajzi Múzeumban 1927-ben szereztek be egy hengermásoló gépet, de ezzel viszonylag kevés másolat készült, s az sem azért, hogy az archív és a kutatói példány szétválasszák, hanem a másolatokat csere céljára készítették, hogy általuk más külföldi archívumok anyagához hozzájussanak (Pávai 2000a 838--839). Később a hengeranyagnak gramofonlemezekre való átjátszásában látták a megoldást, illetve a mágneses hangrögzítés ideje alatt is mindvégig ez, pontosabban a lemeznyomásra alkalmas fémmatrica bizonyult a legjobb megoldásnak. A kérdéskört Németh István elhangzott előadásában részletesen taglalta, s kiemelte a fémmatrica szerepét a hosszútávú megőrzésben, szemben a CD-lemezzel, amelynél talán a nagysebességű stúdiómagnó-felvétel is biztosabb megoldás. Utóbbival kapcsolatban csak annyi kiegészítést tennék, hogy egy 50 éves stúdiófelvétel, a legjobb őrzési feltételek mellett is, sokat veszít minőségéből a demagnetizálás miatt. Természetes, hogy a minőség szalagvastagság, szalagszélesség és szalagsebesség függvénye is, viszont a demagnetizálás nem tartóztatható fel. Ha a költségeket kiszámoljuk, lehetetlen megvalósítani azt, hogy stúdiószalagra át lehessen másolni a teljes gyűjteményt. Nem beszélve arról, hogy egy olyan amatőr felvétel, amit az 1950-es években készítettek, már azóta rengeteget romlott, és ha ma nagy költségen átjátsszuk stúdiószalagra, akkor sem valószínű, hogy további ötven év múlva használható lesz. A CD esetében nincs demagnetizálási veszély, nem mágnesesen rögzít, s ha megfelelő körülmények között őrzik, akkor tíz-húsz év múlva minőségi változás nélkül játszható vissza róla a felvételt, s a digitális kódolás miatt könnyűszerrel lehet majd továbbvinni olyan tárolóeszközökre, amelyek kialakításának irányába a jelenlegi technikai fejlődés halad. A későbbi továbbmentés elve sem új, hiszen a stúdiókban is alkalmazták a szalagok időnkénti átmásolását, ám ez pontosan a jó minőségű, nagysebességű felvételek esetében óriási tárolási gondokat generál.

     1994-től a Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményének vezetőjeként legfontosabb feladatomnak a hengerfelvételek digitalizálását és számítógépes katalogizálását tartottam. Az első feladatra akkor még nem álltak rendelkezésre technikai feltételek. Viszont elkezdődött a hengergyűjtemény, majd a gramogfonlemez-kollekció nyilvántartásának elkészítése, egy 486-os számítógépppl, amelyet az akkori főigagató-helyettes, Selmeczi Kovács Attila támogatása révén kapott meg a Népzenei Osztály. Ebben a időszakban a múzeum többi részlegén is voltak már adatbázisok vagy adatbázis-kezdemények (műtárgy, fotó, film, kézirat, inventárium), amelyek korszerűsítésében részt vettem, a térkép adatbázis struktúráját magam hoztam létre az Etnológiai Adattár főosztályvezetője, Szemkeő Endre kérésére. Ez a közreműködés igen hasznos volt számomra is, hiszen így megtapasztalhattam a különböző gyűjteményekben felmerülő adatnyilvántartási problémákat, amelyeket részletekbe menően tárgyaltunk napokon át az egyes gyűjteményvezetőkkel, gyűjteményi munkatársakkal (Forrai Ibolya -- kézirat, Fogarasi Klára -- fotó, Csorba Judit, Tari János -- film). Ebben az időszakban még egy ilyen jellegű tapasztalatra tehettem szert az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, ahol Czövek Judit kérésére a Kézirattár számítógépes nyilvántartását terveztem meg. Az említett gyűjteményekben tapasztalt problémákat A néprajzi adatbázis-építés akadályai címmel összefoglaltam Az informatika szerepe a néprajz és folklorisztikai kutatásokban elnevezésű szakmai tanácskozáson, amelyet az Európai Folklór Centrum szervezett 1996. április 25-én, majd később publikáltam is (Pávai 1996).

     Ennek a sokféle gyűjteménynek a részben azonos részben eltérő nyilvántartási problémái egyre inkább azt sugallták számomra, hogy nem adathordozónként elkülönített adatbázisokra lenne szükség, hanem integrált rendszerre, hiszen egy-egy hang- vagy mozgóképfelvétel, fotó stb. gyakran egy kézirat mellékleteként érkezett a gyűjteménybe. Ezek hordozónkénti tárolása preventív konzerválási okokból indokolt lehet, de tartalmi összefüggéseik ettől függetlenek, s ezek virtuális egyesítésére igen alkalmas a számítógépes adatbázis. A múzeum Népzenei Gyűjteményén belül is hasonló elvek alkalmazását láttam szükségesnek, hiszen a hangfelvételekről lejegyzések is készültek, ezeket együtt kell nyilvántartani a hangfelvételekkel, hiszen igen sok időt rabol el a különböző utalók alapján való keresgélése egy hangfelvételhez tartozó kottás lejegyzésnek (támlap), holott a hangfelvétel és a támlap digitalizálása, a nyilvántartás elkészítése után a  visszakereső bármelyiket egyetlen egérkattintással megszólaltathatja vagy megjelenítheti. Digitalizálásra viszont a múzeumban csak 1997-ben sikerült pályázati támogatást szereznem, így 1998-ban kezdődött el a 4500 fonográfhenger fokozatos CD-re mentése. Ezt a munkát Pálóczy Krisztinával, Pityó Gáborral és Sipos Jánossal együtt folytattuk, közreműködve az MTA Zenetudományi Intézettel, ahol egyes hengerek újbóli átírását Csapó Károly végezte, Németh István irányításával.

     Még egy fontos eseményről kell beszámolnom, amely megvalósult az utóbbi években a múzeumban. A Fonó Budai Zeneház kezdeményezte az 1930-as évektől kezdve készült ún. Pátria népzenei lemezsorozat CD-ROM-on való közreadását, amelyhez a Néprajzi Múzeumban őrzött lemezmatricák, sőt a megfelelő lejegyzéseket tartalmazó támlapok digitalizálását előzetesen el kellett végezni. Így a Fonó által pályázott pénzből nemcsak a CD-ROM valósult meg (lásd Sebő 2001), hanem egy igen fontos állományrész digitális mentése is megtörtént.

     Már 1994-ben, a múzeumban való alkalmazásommal egyidőben az MTA Zenetudományi Intézetének a Népzenei Osztályán is dolgozni kezdtem részmunkaidőben. Akkoriban itt már néhány éve folyt a hatalmas mennyiségű központi népzenei gyűjtemény számítógépes katalogizálása. Nem árt azonban megemlíteni, hogy az egyik elődintézmény keretei között, a Kodály alapította akadémiai Népzenekutató Csoportban még az 1960-as évekre nyúlnak vissza a számítógép népzenetudományi alkalmazásának kezdeményei, amelyekhez Járdányi Pál nagy reményeket fűzött. A Nemzetközi Népzenei Tanács 1964. évi budapesti konferenciáján Járdányi így értékeli az ebben rejlő lehetőségeket: "Az elektronikus számológépek alkalmazása új és érdekes fejezetet nyit a katalóguskészítés számára. E téren roppant nagyok a lehetőségek. A gép az elemző-, osztályozó-, kutatómunka jelentős részét gyorsabban, kifogástalanabbul végzi el, mint mi. Természetesen, a gép munkája még eredményesebb akkor, ha nem jelekkel, hanem dallamokkal dolgozik. Ezt a tapasztalatot szűrtük le európai népdalkatalógusunk készítésekor. Arra törekszünk, hogy magukat a dallamokat raktározzuk el a gépbe, ne csak adataikat! Megfelelő programozással a gép emlékező-egységeiben tárolt dallamok visszanyerhetők. A program egészen különböző utasításokat is tartalmazhat. Például, hogy válassza ki az izometrikus tizenegyszótagú, négysoros mixolid dallamokat és í. t. A gép egy szempillantás alatt közli a kívánt dallamfajtát. Nem nehéz belátni egy ilyen gépi katalógus óriási előnyeit" (Járdányi 1965/2000. 71).

     Az 1980-as években Csapó Károly, továbbá Prószéki Gábor végzett idevonatkozó kísérleteket a Zenetudományi Intézetben (Csapó 1985, 1986; Prószéki 1983, 1985). Akkoriban még kívülállóként volt alkalmam Martin György révén betekintést nyerni ebbe a munkába. Általános tapasztalatként azt szűrtem le, hogy problémás a kommunikáció az informatikusok és a muzikológusok között, a két tudomány szemléleti, metodológiai és terminológiai eltérései miatt. Akkor határoztam el, hogy megpróbálok kissé jobban elmélyedni az informatika rejtelmeiben. Ezt korábbi erőteljes matematikai érdeklődésem tette lehetővé, továbbá azok a tapasztalatok, amelyeket zeneakadémista koromban szereztem Bach fúgák számítógépes elemzésére irányuló kísérleteink során. Archívumi tekintetben az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a számítógépes adatbázis az egyetlen megoldás az igen nagy mennyiségű népzenei dallamváltozat-anyag nyilvántartására. A kilencvenes évek elején négy évig voltam a Marosvásárhelyi Rádió kulturális műsorainak osztályvezetője, ahol a szerkesztési munka mellett önként felvállaltam a mintegy 30.000 tételből álló szalagtár számítógépes nyilvántartásának kialakítását előbb dBase, majd CDS/ISIS rendszerben. Az ehhez szükséges szakismereteket a budapesti Magyar Rádió informatikusainak útmutatásai alapján, önképzéssel szereztem meg. Az első dBase programozási szakkönyvet Sebő Feritől kaptam, aki ekkortájt kezdte el a Zenetudományi Intézetben a számítógépes NK (Népzenei Katalógus) programot (Sebő 1992).

Az MTA Zenetudományi Intézetbe való alkalmazásomkor (1994) Sebő Ferenccel és Richter Pállal folytattuk a Bartók-Rend és a Típusrend korábban megkezdett nyilvántartási munkálatait. Mindkét "rend" ú. n . logikai (zenei) gyűjteményegység. A fizikai (archív) hangzó gyűjteményrészek számítógépes nyilvántartásának kialakítását Németh István irányításával mások végezték. A kétféle munka összehangolásának szükségességét felismerve javaslatot tettem ezek összefésülésére, de ez több éves előkészítést vett igénybe egyrészt az óriási adatmennyiség miatt (az AP-lemezek adatbázisa több mint 120.000 rekordot tartalmaz), az adatbeviteli hiányok, a különböző időszakok ékezetes betűkészleteinek inkompatibilitása, valamint a többféle adatbázis mezőstruktúrájában tapasztalható inkongruencia miatt.

     Ezzel párhuzamosan a Zenetudományi Intézetben is elkezdődött  a hangzó anyag digitalizálása és CD-re mentése. Ezt a munkafolyamatot Kard Ádám, később Szöllősi Mihály végezte, Németh István irányításával. Az ehhez szükséges pályázati források megszerzéséhez nagyban hozzájárult Tallián Tibor, még igazgató-helyettes korában, majd igazgatói kinevezése után elhatározta a Népzenei Archívum létrehozását, áthívott főállásba a múzeumból, s megbízott az archívum vezetésével.

Időközben Sebő Ferenc javaslatára, Kelemen László közreműködésével a Budai Vigadó épületében létrejött a Hagyományok Háza, amely egyesítette a Magyar Állami Népi Együttest a Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Főosztályával, kiegészítette a Lajtha László Hagyományőrző Műhellyel, amely kibővített formában átvette a korábbi Néptáncosok Szakmai Házának népzene-néptánc felvételeket szolgáltató feladatkörét. Ennek vezetését szintén rám bízták. A két intézmény közötti feladatmegosztást úgy képzeltük el, hogy a Zenetudományi Intézet Népzenei Archívuma, mint a magyar népzene központi archívuma minden felvételt megkap eredeti és digitális kópia formájában, míg a Hagyományőrző Műhely oktatási ás közművelődési célú, válogatott másolatokból szolgáltat a szélesebb érdeklődő közönségnek. Ebben a témakörben a két intézmény jogelődei közötti együttműködésnek több évtizedes múltja van, ezért bízunk abban, hogy a most kialakulóban levő megegyezés a korábbi időszakokhoz hasonlóan gyümölcsöző lesz.

     Az eddigi gondolatok összegzéseként lerszűrhető, hogy szükséges a felvételt az adott időszak technikai (és pénzügyi) lehetőségei szerint a legbiztonságosabb és legidőtállóbb módszerrel archiválni. Ugyanakkor olyan kópiákat kell készíteni a kutatók és érdeklődők számára, amelyek az archív példány igénybevétele nélkül könnyűszerrel használhatók. Az informatika jelenlegi multimédiás képességeinek szintjén ennek korszerű megoldása számítógép segítségével képzelhető el, annál is inkább, mivel időközben az adatfeldolgozó rendszerek a médiakezelés szempontjából igen nagy fejlődésen mentek keresztül, így végre össze lehet kapcsolni az adatszolgáltatást az azonnali médiamegjelenítéssel. Korábban ez úgy történt, hogy egy kézi katalógusból kikeresték a felvételt hordozójának jelzetét, kikérték az archívumból, majd egy lejátszóeszköz segítségével megkeresték a hordozón a lejátszani kívánt részletet. Mindehhez még azt is hozzá kell számítani, hogy pl. egy videotékában a felhasználó a hosszabb kikeresési időért cserében egy kétórás mozifilmet tároló videokazettát kap a kezébe. A népzenét tudományosan vagy akár oktatási, művelődési céllal vizsgáló felhasználó gyakran több médián szétszórtan megtalálható dallamhalmazt akar átvizsgálni, így a hordozón belüli megkeresési idő megsokszorozódik, szemben a számítástechnika által kínált időtakarékos lehetőségekkel. Utóbbi működéséhez viszont szükséges a teljes gyűjtemény digitalizálása, CD-re írt archív példányok készítése, az adatbáziskezelő által használható, jó minőségű tömörített kópiák automatizált generálása, az adatbázis tematikus strukturájának kialakítása, a médiák többszempontú tematikus szegmentálása, az indexelési és visszakeresési algoritmusok definiálása. Mindez természetesen központi adatbázis-szervert feltételez, amelyet a hozzá kapcsolódó kliensek lekérdezhetnek. Ettől már csak egy lépésre van annak lehetősége, hogy az adatok Interneten keresztül is szolgáltathatóak legyenek, a megfelelő adatvédelem és hozzáférési jogosultságok szabályozása után, amelynek rendszere könnyen kialakítható az adatbáziskezelő és a hálózati szolgáltató által nyújtott informatikai eszközök révén.

     Egy ilyen rendszer kialakításának a terve körvonalazódott számomra az évezred végére, amelynek megvalósításába már belekezdtünk. Célszerűnek tartottam, hogy úgy a Hagyományok Házában, mint az MTA Zenetudományi Intézetben megvalósuljon ez az adatkezelési rendszer. Befejezésül ennek adatstruktúráját mutatom be a következő virtuális diafelvételeken. A struktúra a rendszer általánosabb részeitábrázolja, amely természetesen tovább finomítható, bővíthető a szakma igényeinek megfelelően.

Forrás: www.pavai.hu